A gyerekek az iskolában papírcsákót ragasztanak, eléneklik a gáboráronrézágyúját, elszavalják a talpramagyart. A Fidesz-kormány plakátján ott a semmitmondó felirat: "tisztelet a bátraknak". Tízezerszer is elmondják, hogy "a márciusi ifjak" hősök voltak és "magyarok", sőt "nemzetiek", és azt is, hogy szembeszálltak "Béccsel", mint szűk másfél évszázaddal korábban a még 1848-ban is (nótájával együtt) betiltott Rákóczi.
De hogy mi volt a pesti forradalom résztvevői számára ez a - Petőfi verse szerint való - "tizenötödik marczius 1848", arról nem beszél senki. Legfeljebb majd - ebben bízom - a Demokratikus Koalíció (V. kerület, Egyetem tér, 14 óra) és a Milla (Szabad Sajtó útja, 15 óra) tüntetésének szónokai. A nyugatos és demokratikus ellenzék ünneplői.
"Szabad a sajtó! ... - írta naplójába aznap késő este Petőfi. - Ha tudnám, hogy a hazának nem lesz rám szüksége, szivembe mártanám kardomat, s úgy írnám le haldokolva, piros véremmel e szavakat, hogy itt álljanak a piros betűk, mint a szabadság hajnalsugarai. Ma született a magyar szabadság, mert ma esett le a sajtórul a bilincs ... Vagy van olyan együgyű, ki azt képzelje, hogy szabad sajtó nélkül lehet bármely nemzetnek szabadsága?"
A szabad sajtó és a szabadság, akárcsak a modern, negyvennyolcas értelemben vett nemzet, európai, nyugati, szubverzív, felforgató találmány. Felforgató, mert radikális szakítás az ezer éves, alattvalói, hűbéri hagyománnyal. Petőfi le is írja két nap múlva, 17-én:
"Évek óta csaknem kirekesztőleges olvasmányom, reggeli és esteli imádságom, mindennapi kenyerem a francia forradalmak története, a világnak ez új evangéliuma, melyben az emberiség második megváltója, a szabadság hirdeti igéit. Minden szavát, minden betűjét szívembe véstem, és ott benn a holt betűk megelevenedtek, és az élethez jutottaknak szűk lett a hely, és tomboltak, őrjöngtek bennem! [...] A mint nézték a jövendőmondók a gyermek Jézust a jászolban, oly lelkesedéssel és áhítattal néztem én ezen új meteort, ezen délifényt, mely születésekor is nagyobbszerű volt minden éjszaki fénynél, s melyről meg volt írva lelkemben, hogy be fogja utazni a világot. És úgy lőn. Olaszországban tölté gyermekségét, vándorolt fölfelé, egyszerre Párizsban termett, mint férfi, onnan kikergette Lajos Fülöpöt, miként Krisztus az adóvevőket Jeruzsálem templomából. Oh mikor meghallottam, hogy Lajos Fülöpöt elűzték s Franciaország respublica! ... Egy Pesttől távoleső megyében utaztam, és ott egy fogadóban lepte ... rohanta meg e hír szívemet, fejemet, lelkemet, idegeimet. Vive le république! kiálték föl, aztán némán merően álltam, de égve mint egy lángoszlop."
Maga a március 15-i kokárda, sőt maga a három színű zászló és szalag, a trikolor is nyugati, európai, francia és olasz eredetű.
A március 15-i 12 pont gyökeresen szakít a "nemzet" addigi fogalmával is. A "nemzet" a reformkorig a néhány tízezer emberből álló hűbérurak, a - mint a neve is mutatja - "nemesek" gyülekezetét jelentette. A "nemzet" nem adózott, hanem a politikai közösségből kirekesztett nép (a nép!) adójából élt, akik nemcsak megtermelt javaikkal, de munkájukkal is - lásd még az "úrbér" címszónál - kényszerültek a fölöttük álló "nemzetet" szolgálni. A forradalom hatására Pest polgármestere aláírta a "közös teherviselésről" és "az úrbéri viszonyok megszüntetéséről" szóló követeléseket, és ezzel létrejött a minden magyar alattvalót - magyart, románt, szlovákot, keresztényt és zsidót - magába foglaló politikai közösség, a modern, 19. századi magyar nemzet (a pozsonyi országgyűlés után valóságosan is).
A világ persze nem változik meg egyik napról a másikra. Mondják, hogy a március 15-i pesti vásárból egy-két nap múlva hazatérő székesfehérvári polgárok nagy nemzeti felbuzdulásukban saját városukban elindultak - zsidót verni. Arról pedig Petőfi is ír itt idézett naplójában, hogy a pesti német polgárok nem voltak hajlandók a nemzetőrségbe zsidót fölvenni. "... avagy nem áll-e azon e jelszó, és nem kiáltottátok-e velünk: Szabadság, egyenlőség, testvériség?" - kérdezi a naplóíró a zsidóellenes pestieket, majd így folytatja: "De legszomorúbb az, hogy nincs olyan gyalázatos ügy, melynek pártfogói, apostolai ne támadnának. Ezen égbekiáltólag igazságtalan zsidóüldözésnek apostola lett nehány zugprókátor, kik most széltire prédikálnak a zsidók ellen, s a ki az igazság mellett szót emel, arra a megvetendő hamis próféták elég szemtelenek azt kiáltani, hogy a zsidók által meg van vesztegetve. A nyomorúk! nem tudják, vagy nem akarják hinni, hogy ő nálok becsületesebb emberek is vannak, kik nem a szennyes önérdek rabszolgái, hanem a tiszta igazság és humanismus barátai."
Petőfi egy percig sem tolerálta a zsidóellenes intoleranciát, hanem - "emberhez illik, hogy legyen joga!" - kiállt az 1789-es francia forradalom emberi és honpolgári jogi deklarációja (Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata, franciául: La Déclaration des droits de l'Homme et du citoyen) mellett.
Egy percig nem vitatom, hogy a forradalmat követő szabadságharcban az ország vezetői - de nem Petőfi, aki élete csúcsán is, nyilván szlovák anyanyelvének is köszönhetően, csak egy őrnagy volt a lengyel Jozef Bem oldalán - méltatlanul bántak az etnikai kisebbségekkel (a nemzetiségekkel), és nyelvileg, kulturálisan, vallásilag is asszimilálni kívánták őket a kulturális értelemben vett magyarságba. (Ez maradéktalanul csak a zsidóságnak tetszett.) Ezzel meg is ásták a szabadság - közös - sírját. De hatalmas különbség, hogy nem kirekeszteni akarták a kisebbségeket, mint a huszadik századi etnonacionalista, darutollas, nyilas, jobbikos és bayerzsoltos nemzettagadók, hanem - befogadni.
És végül: ha 1848-nak nem is minden résztvevője volt köztársaságpárti, Petőfi egyértelműen igen. Ezt írta: "Respublika, szabadság gyermeke / S szabadság anyja, világ jótevője, / Ki bujdosol, mint a Rákócziak, / Köszöntelek a távolból előre! [...] Ha meg nem érem e nagy ünnepet, / Barátim, emlékezzetek meg rólam... / Republikánus vagyok s az leszek / A föld alatt is ott a koporsóban! / Jertek ki hozzám, s ott kiáltsatok / Síromnál éljent a respublikára, / Meghallom én azt, s akkor béke száll / Ez üldözött, e fájó szív porára."
Vagyis a 15-dik marczius 1848 nem papírcsákó és gáboráronrézágyúja, nem is egyszerűen csak a "tisztelet a bátraknak" üresen kongó dumája, hanem ma is a nyugatos, európai, liberális értékrend, az emberi és polgári jogok napja, a világiasság, az államtól független magán- és közmédia, az antiszemitizmussal és egyéb kisebbségellenességgel, szegregációval szembeni kérlelhetetlen intolerancia, a köztársaság-pártiság, a republikanizmus, a korona néküli kiscímer és - mások mellett - Petőfi Sándor ünnepe. Valaki mondja el már ezeknek is.
És persze jöjjön ki az utcára mindenki, aki a 15-dik marczius 1848 híve. A többiek meg bátran maradjanak otthon.